 |
| Kanonok sor |
Talány ez! Megfejthetetlen talány, hogyan történhet meg az,
hogy két magyar ember bárhol, a világ bármely sarkában ezeridegenként
találkozik, és perceken belül kiderül, hogy vagy váradi, vagy ismer valakit
ott? Miféle varázsa van ennek a városnak, melynek falai közül annyi nagyszerű
elme, annyi ragyogó tehetség indult el, világot hódítani, vagy csak egyszerűen
alkotni valamit? Mitől van az, hogy aki egyszer sétált a Körös partján, bárhova
kerül a világban, minden folyó partján a Körös illatát érzi, és a vízbe nyúló
fűzfákat keresi és látja mindezt maga előtt?
Miért van az, hogy a Váradon valaha is megfordult, egyszerű
ember is nosztalgiával gondol erre a városra? És akkor még nem is beszéltem
azokról a géniuszokról, akik száz és ezer sorban megörökítették, megfestették,
leírták ennek a városnak valamikori ragyogását. Azt a ragyogást, amiből még a
mi generációnknak, a mai ötvenes, hatvanasoknak is jutott kevéske.
Miért mondom azt, hogy kevéske? Mert sajnos, ez a szinte
romjaiban heverő, mégis csodálatos város agonizál. Az elmúlt rendszer, a
valamikor kulturális élettel rendelkező várost, egy középszerű mezőváros
szintjére süllyesztette. Nem voltak ugyan hiábavalók a próbálkozások, az Ady
kör, a Kortárs színpad a szenzációs színtársulat, de úgy nézett ki, hogy a
romlást tudatosan, valahonnan fentről irányítják. És ez a romlás a változások
óta hatványozott erővel folytatódik. A századelőn épült paloták behálózva,
megfakulva állnak. Napról-napra tűnnek el épületek, legyen az gyár, malom,
lakóház, egyre megy. A valamikor ragyogó kirakatokkal díszített belvárosi
utcák: Főutca, Kert utca, Zöldfa utca, Kossuth utca szűrkén olvadnak bele a
külvárosok betonrengetegébe.
Talán csak nekünk nem! Azoknak a még élő váradiaknak, akik a
szürke utcákon is meglátják a ragyogást, s azoknak az idegenbe szakadtaknak,
akik két, három, négyévente hazalátogatnak, és keresik az itt hagyott várost.
Keresik… Járkálnak a számukra már idegenné váló város utcáin, évről évre egyre
kevesebb ismerőssel találkozva, egyre kevesebb helyet találva meg gyermekkoruk
városából. Otthon aztán nosztalgiázni megint a rég eltűnt helyekről és arra
gondolva, hogy minek is még egyszer hazautazni? Minek fájjon az a szív, a
váradi szív az eltűnt dolgokért?
Miért fájjon a szív a nyári színházért, amit apáink a kor divatja
szerint, önkéntes munkával építettek, a városi strandért, a Szilvásért és
egyéb, színhelyekért, amik emlékeztetnének talán az első randira,
összesimulásra, az első csókra. Miért emlékezni a szülőházra, ami olyan utcában
állt, ami már az új várostérképen nem is szerepel, mert a grandomán építkezési
láz, még az utcák nyomvonalát is eltörölte? Miért emlékezni az egykori
szomszédokra, akiket az akkori hatalom, nyelvre, fajra, bőrszínre való tekintet
nélkül szétszórt az újonnan épült, a régi kertvárosok helyére “megálmodott”
tömegszállásokra? Miért emlékezni a gyermekkor kedves tárgyaira, amiket már nem
lehetett a blokkba vinni? Hogy minek? Azért mert ettől váradi az a szív.
Ettől más e város szülötte. Ettől van az, az írásom elején
említett érzés. Ettől van az, hogy bár sajog a szív a csalódástól a drága város
láttán, még el sem hagyta rendesen az ember, már hiányzik. És már gondolatban
körvonalazódik a következő látogatás haza. És egy, két, három év múlva,
újra jönni kell, ahogy az idő és a zseb engedi. Az új hazában pedig mutogatni
az otthon készült fotókat, a barátoknak. Mutogatni dagadó mellel, büszkén a
fotókat arról a már nem is olyan megcsúnyult, nem is olyan idegen városról,
amiből csak egy van széles e világon. Mesélni az otthoniakról, a picit kiszínezett
élményekről, a városról, a váradi lélekről, Várad lelkéről…
Farkas László, Nagyvárad
Megjenett az Érintő 2018. június 2-i számában
http://www.erinto.ro/fooldal/varadinak-lenni
http://www.erinto.ro/fooldal/varadinak-lenni
