Váradinak lenni…


Nem is tudom, van-e még a világon egy olyan város, amelyben ennyi emlék, ennyi nagyszerűség lakozna? Van-e még egy olyan város, melynek annyi nagysághoz van köze, mint Váradnak? Van-e még annyi egykori lakója szétszóródva a nagyvilágba városnak, mint Váradnak?

Talány ez! Megfejthetetetlen talány az, hogyan történhet meg az, hogy két magyar ember bárhol, a világ bármely sarkában ezeridegenként találkozik, és perceken belül kiderül, hogy vagy váradi, vagy ismer valakit ott? Miféle varázsa van ennek a városnak, melynek falai közül annyi nagyszerű elme, annyi ragyogó tehetség indult el, világot hódítani, vagy csak egyszerűen alkotni valamit? Mitől van az, hogy aki egyszer sétált a Körös partján, bárhova kerül a világban, minden folyó partján a Körös illatát érzi, és a vízbe nyúló fűzfákat keresi és látja mindezt maga előtt? Miért van az, hogy a Váradon valaha is megfordult, egyszerű ember is nosztalgiával gondol erre a városra? És akkor még nem is beszéltem azokról a géniuszokról, akik száz és ezer sorban megörökítették, megfestették, leírták ennek a városnak valamikori ragyogását. Azt a ragyogást, amiből még a mi generációnknak, a mai ötvenes, hatvanasoknak is jutott kevéske. Miért mondom azt, hogy kevéske? Mert sajnos, ez a szinte romjaiban heverő, mégis csodálatos város agonizál. Az elmúlt rendszer, a valamikor kulturális élettel rendelkező várost, egy középszerű mezőváros szintjére süllyesztette. Nem voltak ugyan hiábavalók a próbálkozások, az Ady kör, a Kortárs színpad a szenzációs színtársulat, de úgy nézett ki, hogy a romlást tudatosan, valahonnan fentről irányítják. És ez a romlás a változások óta hatványozott erővel folytatódik. A századelőn épült paloták behálózva, megfakulva állnak. Napról-napra tűnnek el épületek, legyen az gyár, malom, lakóház, egyre megy. A valamikor ragyogó kirakatokkal díszített belvárosi utcák: Főutca, Kert utca, Zöldfa utca, Kossuth utca szűrkén olvadnak bele a külvárosok betonrengetegébe. Talán csak nekünk nem! Azoknak a még élő váradiaknak, akik a szürke utcákon is meglátják a ragyogást, s azoknak az idegenbe szakadtaknak, akik két, három, négyévente hazalátogatnak, és keresik az itt hagyott várost. Keresik… Járkálnak a számukra már idegenné váló város utcáin, évről évre egyre kevesebb ismerőssel találkozva, egyre kevesebb helyet találva meg gyermekkoruk városából. Otthon aztán nosztalgiázni megint a rég eltűnt helyekről és arra gondolva, hogy minek is még egyszer hazautazni? Minek fájjon az a szív, a váradi szív az eltűnt dolgokért? Miért fájjon a szív a nyári színházért, amit apáink a kor divatja szerint, önkéntes munkával építettek, a városi strandért, a Szilvásért és egyéb, színhelyekért, amik emlékeztetnének talán az első randira összesimulásra, az első csókra. Miért emlékezni a szülőházra, ami olyan utcában állt, ami már az új várostérképen nem is szerepel, mert a grandomán építkezési láz, még az utcák nyomvonalát is eltörölte? Miért emlékezni az egykori szomszédokra, akiket az akkori hatalom, nyelvre, fajra, bőrszínre való tekintet nélkül szétszórt az újonnan épült, a régi kertvárosok helyére “megálmodott” tömegszállásokra? Miért emlékezni a gyermekkor kedves tárgyaira, amiket már nem lehetett a blokkba vinni? Hogy minek? Azért mert ettől váradi az a szív. Ettől más e város szülötte. Ettől van az, az írásom elején említett érzés. Ettől van az, hogy bár sajog a szív a csalódástól a drága város láttán, még el sem hagyta rendesen az ember, már hiányzik. És már gondolatban körvonalazódik a  következő látogatás haza. És egy, két, három év múlva, újra jönni kell, ahogy az idő és a zseb engedi. Az új hazában pedig mutogatni az otthon készült fotókat, a barátoknak. Mutogatni dagadó mellel, büszkén a fotókat arról a már nem is olyan megcsúnyult, nem is olyan idegen városról, amiből csak egy van széles e világon. Mesélni az otthoniakról, a picit kiszínezett élményekről, a városról, a váradi lélekről, Várad lelkéről…

Farkas László, Nagyvárad

CÍMKÉK: VÁRAD