Az újévben is szeretnék megosztani önökkel sok régi
történetet, újsághírt, de legfőképp szeretném, ha megtalálnánk együtt azt a
titkot, ami e város múltbéli életét belengi. Azt a bizonyos lelket, „Várad
lelkét”, amit annyian és annyiszor emlegetnek. Mert az, hogy lelke van e
városnak, azt senki nem tagadhatja. Azok sem, akik itt születtek és itt élték
le életüket, azok sem, akik szárnyukat bontogatni jöttek ide és innen
felröppenve égi magasságba vitt az útjuk, de azok sem, akik csak egyszerűen,
egy jobb, gazdagabb élet reményében kötöttek ki városunkban. Persze itt
maradtak és pár év leforgása alatt tősgyökeres váradiak lettek. Neveket nem
sorolnék, hiszen az évtizedek során sok ezren lettek észrevétlenül e város örök
tiszteletet érdemlő polgárai. Sajnos, az utókor hálátlanságának köszönhetően,
lassan az enyészeté lesznek az emlékek és új emberek kreált történetei válnak
tényekké. Mai első történetünk hőse egy zongora. Mégpedig a csucsai kastély
zongorája. Pontosabban Ady Endre egykori zongorája. A zongora, amit Ady halála
után az örökösök el akartak adni. A zongora, amit a korabeli író, költő és
általában művésztársadalom évről évre sokszor, szinte minden este hallgatott.
Mert akkoriban sikk volt meglátogatni nyaranta a költőóriást. Hallgatni
esténként a költő feleségét, aki mély átéléssel játszotta a közönségnek a
megzenésített Ady verseket. Vagy egyenesen Reinitz Bélát, aki rohant Csucsára,
ahányszor egy új zene született, hogy Ady elsőként hallhassa a művet. Akkoriban
az a hír járta, hogy a dalok hatására a költő is meg akart tanulni zongorázni.
Egy kolozsvári zenetanártól órákat is vett, de csak néhány hétig futotta a
kitartásából. A pompás fekete zongorát mégis magáénak vallotta és avatatlanokat
nem tűrt meg mellette. Aztán amikor Octavian Goga megvette a kastélyt, az Ady
örökösök úgy döntöttek, eladják a zongorát. A hangszer magában is gyönyörű
lehetett, de a költő legszebb éveinek emléke, az egekig emelte eszmei értékét.
A zongora eredeti tulajdonjogát közjegyzői bizonylat tanúsítja. A költő
hagyatékának gondnoka, aki a költő özvegyének sógora, a Hegedüs Hírlapirodát
bízta meg az eladással. Innen a hír. Második történetünk egy olyan emberről
szól, aki messze földről került városunkba. Ötven éven át volt Várad messze
földön híres Figarója Bánáti bácsi. Ő volt, aki esténként beült egyik másik
kisvendéglőbe és vacsora után pipázgatva felidézte ifjúsága kedves történeteit.
A mese mindig azzal a nappal kezdődik, amikor 1883-ban Herr Bánáti, azaz akkor
még Frasch Martin vándor borbélylegény először érkezett váradra. A Fekete
Sasban akkoriban Hillinger volt a gazda, a városban pedig a legkellemesebb
úriember Bölönyi József, emlékezik az öregúr. Arról, hogy hogyan került a
Torontál megyei Zichyfalváról (ma Plandiste-Szerbia) Váradra, így szól a mese.
„Az iskola után fodrásszá képeztem magam, és mint minden kalandvágyó fiatal
mester, további szakismeretek elsajátítása céljából vándorbotot fogtam. Eme
vándorút során érkeztem Váradra 1883-ban. Mikor az omnibuszból kiszálltam, 22
krajcárért megebédeltem Hillingernél és érdeklődni kezdtem a lehetőségekről.
Úgy döntöttem, hogy csak tizenkét napig maradok a Körös partján. De addig is
dolgozni akartam. Mivel a Sas utcai Schiesler borbélynál nem volt üresedés, új
helyet kellett keresnem”. Egy frissen megözvegyült borbélynénak ajánlották be
hősünket, de közben Bölönyi József kapacitálására, véglegessé vált a
letelepedése Váradon. Pályafutásának ötven éve alatt az arisztokrata és a
dzsentri világ fodrásza volt Bánáti úr, aki valószínűleg klientúrájának
hatására magyarosította meg nevét. Az akkori idők vármegyei és városi
vezetői mind kuncsaftjai voltak. Arra a kérdésre, hogy talán egyszerű embereket
nem is borotvált, mindig diplomatikusan, de mosolyogva válaszolt. A városban
sok anekdota forog közszájon régi időkből. A legnépszerűbb az, amikor Tisza
Istvánnak adósa maradt, mert a gróf úr nagy pénzzel fizetett. Tisza ott hagyta
a nagy pénzt, kedélyesen kijelentve, hogy inkább neki tartozzanak, mint hogy ő
maradjon adós. Népszerű, jól kereső iparos volt Bánáti Márton. Az első háború
előtt annyira gyarapodott vagyona, hogy emeletes háza lett a Rákóczi úton, a
csendőrlaktanya mellett, üzlete ugyanott a 10. szám alatt. A ház és a szőlő
ugyan már gazdát cserélt, de a síneken túli kis ház kertjében már reggel hat
órától kezdve kertészkedett estig, mert a tetterejét nem szerette volna
elfeledni. Aztán amikor eszébe jutott, nekivágott az országutaknak és
ellátogatott azokba a közeli falvakba, ahol régi jóemberei laktak. Néha
számolgatta lépteit és tízezer lépés után újra annak a fiatal mesterlegénynek
érezte magát, aki ’83-ban érkezett meg az omnibuszon Váradra, a Fekete Sas
fogadó elé.
Farkas László, Nagyvárad
CÍMKÉK: ZONGORA
