Nagyvárad a fény századában


A múlt század elején Várad soha nem látott fejlődésnek indult. A poros, csendes kisvárosból szemmel láthatóan nőtt ki a nagyratörő, nem túlzás kijelenteni, hogy világvárosi babérokra törő új Babilon. Kellett legyen valami ennek a városnak a levegőjében, ami jó értelemben „megfertőzte” úgy az ide születetteket, mint az ide céllal jövőket. Valami olyan kovász volt ez, amely versenyre késztette a szellemi erőt és a tőke erejét. Mindenki nagyot, nagyobbat, még nagyobbat akart. Elhomályosítani a szomszéd városokat és Budapesttel, Béccsel, Párizzsal versengeni. Építménnyel, kultúrával, eszmével. Mert tudjuk, élt itt rengeteg nagy elme. Voltak pályakezdők, akik később arany betűkkel írták be nevüket az irodalomtörténetbe, voltak, akik innen elmenve rossz emléket hagytak maguk után az ország történelmének lapjain, hozzájárulva a romláshoz, Trianonhoz. Összességében azért inkább az építők, alkotók, lángelmék voltak többségben.


Ilyen emberek voltak azok is, akik kizökkentették a letargiából a városi tanácsot és sok évi vajúdás után felépítették a Szent László tér ékkövét, a Fekete Sas palota épületét.
Gondolták volna kedves olvasók, hogy 1910-ben ebben az impozáns gyönyörűségben több mint hatvan cég, üzlet és iroda működött? Volt itt porcelán és üvegkereskedés, divatüzlet, „drogueria”, csipkeáruház, nőikalap-üzlet, varrógépüzlet, fodrász, rőfös, kóser vendéglő, és csak a korabeli dokumentum a megmondhatója annak a sok vállalkozásnak, amely felsorolásához egy külön cikk kellene. Aztán itt volt a szálloda és a Vigadó! A káprázatosan szép, 1909. május 9-én felavatott Vigadó, melynek termeiben bonyolódnak Nagyvárad társadalmi ünnepélyei és kulturális, művészeti eseményei. Egyszóval lélegzetelállító.
És mennyi küzdelmes évébe telt a két építtetőnek, amíg leküzdve minden akadályt, lelkes munkával, hatalmas anyagi háttérrel megalkották a maradandót. Az építkezésen dolgozó munkások nevét nem őrzi semmi, talán a dokumentációkban fennmaradt néhány lista, de a téglákban, a korlátokban, a díszekben ott van mindegyikük neve: ismeretlen! Adorján Emil és dr. Kurlander Ede, valamint Komor Marcell és Jakab Dezső neve azonban fennmaradt a „hálás” utókornak.
Várad épületeit a tízes években itt-ott már villany világította, már négy esztendő óta villamos rótta a város utcáit, de még működött a gázgyár.
A gázgyár, ami Nagyvárad kulturális életének, a város haladásának első nevezetes intézménye volt. Egy város akkor lép be a civilizált városok sorába, amikor lakói megszabadulnak a primitív világítási eszközöktől. Ezt a missziót városunkban a gázgyár teljesítette. A városi gázgyár a Vámház utca sarkán állt, a Rimler Károlyné háza melletti hatalmas telken (a Mioriţa textilgyár bemutató üzlete működött a most vakolatlan épületben). Bár a város kis részben megszabadult a gázvilágítástól, a gázgyár mégis nagy kapacitással működött. Az újonnan épített paloták szinte mindegyikébe bevezették a gázt. Akkor már gáz van bevezetve a Moskovits, a Berkes, a Teszler, a Rosenzweig házakba.


A kávéházakban a gázbevezetés nélkülözhetetlen, ugyanakkor házaknál a „resó és gázfürdőkályha szintén nem hiányozhat” – írja a korabeli krónikás. A kor találmánya a lefele égő is gazdaságosabb az addig használt Auer fénynél, új korszakot nyitva a gázfogyasztás terén. A gázfűtés is teret hódít, és a dolog érdekessége, hogy Várad legelőkelőbb fakereskedője gázzal fűtteti lakását és üzlethelyiségeit.
Nos, ezek a kiváló tulajdonságok a gáz mellett szólnak, de van még két terméke ennek a gyárnak, amelyeknek eladása nagyban hozzájárul a gáz árának alacsonyan tartásához, ami a szolgáltatás népszerűségéhez vezetett. Ezek pedig a koksz, ez a népszerű fűtőanyag, amit nem nélkülözhetnek, illetve a vas, rézöntödék és a kátrány, amelyeknek kiváló tulajdonságait még csak akkor, a századelőn kezdik felismerni. Néhány évig verseng a gáz a villanyárammal, a gázgyár a villamos művekkel, de tudjuk, a villanyvilágítás nyer. Eltelik néhány év és az első világháború végén a gázgyárat bezárták, lebontották, a telket felparcellázták a gyár melletti Zöldkerti temetővel együtt, hogy helyükre családi házak épüljenek.

Farkas László, Nagyvárad

CÍMKÉK: HISTÓRIA