Karácsony

Emlékszem, huszonhét esztendővel ezelőtt, ezen a napon már nagyon készültünk az első, szabadnapokká váló Karácsony méltó megünneplésére. Ki tudja honnan és mitől, hirtelen megteltek a szívek egymás iránti szeretettel, hittel és bizalommal, a boltok pedig megteltek árúval, addig csak áhított földi javakkal. Lett karácsonyfa is, szaloncukor is, banán, narancs, csokoládé és csodák csodája, pénz is volt mindenre. Aztán a szent nap estéjén, ezrek zarándokoltak Várad templomaiba, az éjféli misére. Talán többen, sokkal többen, mint egy évvel azelőtt, amikor még sanda szemek, beépített emberek figyelték a templomokba sietőket és bent is, a mise alatt, szép, kék szemű elvtársak figyelték a hívők énekét papjaink szavait. Ezen az első, igazán szabad éjféli misén, a figyelőgépek ( ma már droidoknak hívjuk őket) hiányoztak. A tömegek pedig önfeledten énekelték a szent énekeket és a mise végén, legszentebb imánkat a Himnuszt.


Aztán lassan de biztosan elsikkadt a varázs, az emberek belefáradtak az egyéni és közös kudarcokba. Megszűnt a teli boltok varázsa, hiszen a hiányt szenvedő társadalomból átléptünk a fogyasztói társadalomba, ma meg már sokan, nagyon sokan a pazarló társadalomba léptek.
A szabadság mámora is megkopott már, hiszen úgyszólván mindent szabad. Előttünk lóg a gumicsont és mi loholunk utána. Az emberek egykedvűen dolgoznak (akinek van hol), még egykedvűbben fizetik a számlákat és fogyasztanak! Kevés dolognak van már igazi jelentősége, mindent befed az egykedvűség álarca. Nézem az embertársaim arcát az ilyen meg amolyan hiper, szuper markecolókban, főleg ilyenkor, ünnep táján. Költeni sokat és még többet, mert semmi nem elég jó a gyereknek, unokának, barátnőnek, barátnak, mert túl kell szárnyalni a tavalyi ajándék összegét. Közben egy, értik, egy boldog arcot nem látok magam körül és amikor egy kellemes emlékre gondolva elmosolyodok, csak úgy, magamban, a közelemben álló fiatal pár is összemosolyog. Annyira jó volt látni ezt, a kocsikat bőszen tologató, úgynevezett fogyasztó között.

Na, szóval nincs már öröm így ünnep táján sem, kérdezhetnék jogosan. De nincs ám, hiszen kántálóknak álcázott koldusgyerekek özönlik el a tömegközlekedési járműveket, éktelen ordítással, koszos kórházi köpenyekbe öltöztetett suhancok járják a várost rigmusokat énekelve, még azt a kis ünnepi hangulatot is elrontva, amit a templomokba igyekvő idős emberek láttán érez az ember. És szürke, nagyon szürke minden, még az erőltetetten ünnepi díszbe öltöztetett Szent László, bocsánat, Unirii tér is.

Farkas László
Nagyvárad 2016. december 23.