Halottja van mindannyiunknak


Napok óta nyugtalan vagyok, izeg-mozog egy fura érzés bennem. Nem is nagyon tudom megfogalmazni. Rombolást észlelek magunk körül, kifosztottságot, tiprást. Sok minden ködös, bántó. És ma megláttam Farkas László képét a neten, alatta a szöveg: ” A Szent László téri virágárus kioszkjának helyére , a tulajdonos és a polgárok virágokat és mécseseket tettek tegnapelőtt. Csodák csodája, ma délelőtt még ott voltak.” És kezdett a gondolatom letisztulni. Igen, gyászol a város, és ez mocorog bennem is. Veszteségélmény lett úrrá a váradi polgárokon és ez a reakció váltotta ki a gyászt. A pszihológusok azt tarják, hogy ez nem egy állapot, hanem egy összetett és természetes folyamat. Egy generáció életstílusát semmisítik meg a váradi központ újjá építésével. Épp ezért Ady így szól hozzánk: „Halottja van mindannyiunknak, / Hisz percről-percre, temetünk, / Vesztett remény mindenik percünk/ És gyászmenet az életünk / Sírhantolunk, gyászolunk mindig,/ Temetkező szolgák vagyunk!/ – Dobjuk el a tettető álcát:/ Ma gyásznap van, ma sírhatunk!”


Igen ám, a gyásznak több szakasza van. Az első az „antipációs”, megelőzős állapot. Mi, váradiak ezt is szépen megéltük, megpróbáltuk hozzászoktatni magunkat a veszteséghez. Ért már elég megrázkódtatás minket. A Fő utcánkat is átformálták az illetékesek a saját ízlésükre, megszüntettek minden jól működő egységet. De ezt a „sokk” követi, ami mégis megérintette a lelkünket, akkor, amikor megjelentek a téren a munkagépek és felszakították a síneket, kiforgatták a betonszegélyeket. Ekkor a hitetlenség tudata letisztult. A „kontrollált” szakaszban tudatosult, hogy mennyi tennivaló vár a gyászolókra. Mert nagy megpróbáltatás a hivatalos és más elintéznivalók körüli teendők. Erős önkontrollra van szükség, hogy okosan, mindenki javára hozzunk elfogadható döntést. A „tudatosulás” talán a legnehezebb időszaka a mostani helyzetünknek is. Az érzelmek és a gondolkodás kavalkádja ölel körül. Az „átdolgozási” szakaszban a fájdalom mellett megjelennek a szép emlékek. Több időt töltünk a fényképek nézegetésével, megrohannak a múltbéli ábrándozások, a gyökerek hatalma húz még bennünket. de aztán  a befelé fordulás megszűnik és az  „adaptációs” kor következik. Ekkor a szomorkodást felváltja a kifelé nézés, amikor az elvesztettel kapcsolatos élmények úgy élnek a hozzátartozók lelkében, hogy már képesek reális döntéseket hozni saját életének irányítására és céljainak megvalósítására. Ady ezt így fogalmazza meg: „Óh, menni, menni,/ Óh, élni tovább,/ Bús kínok alatt/ Járni, szenvedni,/ De lenni, lenni.”
Egy város életében a történelem megőrzésére és nem a meghamisítására, megsemmisítésére kell törekedni. Nagyvárad alapítójának dicsőséges szobra ékesítő látványt nyújtana az újjáépített központ agyonbetonozott képében. Híven köszöntenénk a hozzá írott énekrészlettel:
„Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!
Magyarországnak édes oltalma,
szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
csillagok között fényességes csillag.
Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,
Te szent léleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.”
A korábbi társas kapcsolatok az adaptációs szakaszban új erőre kapnak, egymásra találnak és a gyászoló már bűntudat nélkül képes örülni az élet szépségeinek. Vége a télnek, a madarak csicsergése egybeolvad a munkagépek dübörgésével, de mi megmaradt váradiak még mindig Adyba kapaszkodva reménykedünk: „Jó, mert süt a Nap, / Felhőzik a felhő / S tán kicsi, furcsa szerencsével eljő / A Holnap. / A Mánál mindig különb Holnap. „

Csepregi Eszter Gyöngyi, Nagyvárad