Elgurul a gyógyszerem...
mikor eszembe jut egy minapi beszélgetés. Történt ugyanis,
hogy az egyik városi parkban leülve egy üresen álló padra, hallom ám, hogy a
közelben lévő padon két idősebb hölgy, magából kikelve, ráadásul jó hangosan
sopánkodik az országban uralkodó állapotok fölött. Hogy milyen könnyű volt
nekik valaha, így az egyik, amíg zseniális fiacskájuk, persze még a másik
rendszerben, elvégezte az egyetemet és a tatajénak (apjuk) egy kevés
relációjába (összeköttetés) került, míg a barbár székelyek közül hazahelyeztette
a csemetét, ide Váradra. Bár jobb lett volna, mondta az enyhén kárpátokon túli
dialektussal sipító hölgy, ha mindjárt az ő szülőföldjükre került volna és
akkor nem egy kis unguroaica lenne a menye és az unoka is biztos találna
posztot (állást) a két egyetemi diplomával, mert ugye idén befejezi a mediut
(környezetvédelmi kar) , ezen kívül még van egy szociológusi diplomája mindezt
egy szuszra, lélegzetvétel nélkül. Tovább akartam indulni, de
visszatartott a másik hölgy kezdőmondata, hogy ugye, mindig mondtam én, jobb
volt a Ceausescu rendszerben. Lám, akkor nem kellett magán meg fizetett
egyetem, elég volt az állami, mindenkinek lett munkahelye, és ki így, ki úgy,
mindenki kiforgatta a magáét. Az ő Ionicája is mindent hazahozatott a
katonával a popotáról (tiszti étkezde) nemigen szenvedtek hiányt
semmiben, egy kis kapcsolattal, ismeretséggel mindent el lehetett intézni, meg
lehetett szerezni, de most... Semmire nem elég az a tiszti nyugdíj. nem is
tudják segíteni a leánykát, sem az unokákat. Bezzeg a másik rendszerben... A
másik rendszer.
Mikor ezt a mondatot hallom, még huszonhat év után is eszembe
jutnak a hajnali reggelek, a tejesüvegek csörömpölése a rosszul kivilágított
utcán, a sorok, a nyomor, a sötétség, az áramszünet, a hideg lakások, a
hideg, meleg víz időszakos hiánya. Eszembe jutnak a katonák, akik tizenhat
hónapig kényszermunkára voltak ítélve. Bányákban, építőtelepeken, mezőgazdasági
munkán töltötték le a szolgálati idejüket. Azok is eszembe jutnak, akiket
lezárt koporsókban, netán darabokban hoztak haza innen onnan úgy, hogy a
családja nem is láthatta. Eszembe jutnak meglett családapák akiket behívtak
"koncsentrára" (kiképzés)közben pedig építették a rothadó
szocializmust valamelyik építőtelepen, netán a Duna- Fekete tenger csatornánál.
Eszembe jutottak a terhes anyák, az öreg nénik, bácsik, akik hajnalok hajnalán
kiültek a boltok elé, valamiért, amit majd "osztanak". Eszembe
jutottak a vasárnap délelőttök, amikor sokad magammal nyakamba vettem a várost
egy kis ebéd utáni sört kajtatva. Műanyag demizsonok, tejesüvegek és ki tudja
mik vándoroltak a cekkerekben vendéglőről vendéglőre, míg valahol megteltek az
áhított nedűvel. Emlékeztek még a zöld sörösüvegekre? Mindenki zöld üveges sört
szeretett volna. Mert állítólag azokba nem töltöttek étolajat. Aztán már
töltöttek azokba is. Lehet elfelejteni a kimosatlan olajos üvegbe töltött sör
ízét? Nem lehet. Mint ahogy az ízetlen, üdítőnek csúfolt színes víz ízét sem és
a szójás felvágottakét sem. Mikor felrezzentem a múltbéli kalandozásból a két
hölgy már nem volt a mellettem lévő lócán. Pedig szívesen elmondtam volna, hogy
van egy ország, ahol az ő egykori ideáljuk kései, szellemi reinkarnációi
boldogítják az istenadta népet és ahol szeretettel várják egy kis
jegyrendszerre a fejlett szocialista társadalom egykori "építőit".
Farkas László
Nagyvárad
