Aki mindent tudott Adyról

Volt Váradon egy ember, mai szemmel nézve, óriás, aki látta, beszélt vele és haláláig vigyázta szellemét a Költőnek, örökül hagyva az összegyűjtött hagyatékot, mindazt, amit az Ady Társaság, a város és ő, Tabéry Géza, egy életen át gyűjtögetett, rendezgetett. A halál is ott érte, az általa féltve őrzött Széchenyi téri Müller kioszkban berendezett emlékmúzeumban, az íróasztalnál ülve...

Tabéry Géza 1890. július 17-én született Nagyváradon, egy szerény házban a Kőfaragó utcában. A Premontrei Főgimnáziumban diák, majd Kolozsvár és Genf az állomás a tudás útján. Azonban a nagy szerelem az irodalom. Verseket, cikkeket, novellákat közöl budapesti lapokban, de hivatásos újságíró a Nagyváradi Naplónál lesz 1911-ben. A háborút a fronton tölti, kis és nagy ezüst, valamint bronzéremmel tüntetik ki vitézségéért. Főhadnagyként szerelt le 1918-ban és 1919 áprilisáig a Károlyi kormány kirendeltjeként, mint főispáni titkár dolgozott a Bihar megyei Főispáni Hivatalnál. Irodalmi munkásságát nem kell bemutatnunk, de érdekességként jegyezzük meg, hogy az impériumváltás utáni első Erdélyben megjelenő irodalmi lapot Magyar Szó címmel ő indítja meg és később a Tavasz című lapot is ő szerkeszti. Nagy érdemei vannak az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon létrejöttében. Miután a két irodalmi társasággal összekülönbözött, megalapította az Erdélyi Magyar Írói Rend kiadóvállalatot. Tagja volt a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaságnak és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak, de aktív szerepet vállalt mint alelnök, a nagyváradi Szigligeti Társaság munkájában is.



1943 decemberében a budapesti rádió riportere Budinszky Sándor húsz perces interjút készített Tabéry Gézával, a városháza Ady szobájában. Adyról, a Holnap irodalmi társaságról, a századforduló városának szelleméről kérdezett a riporter és Tabéry válaszolt mindenre lelkesen, pontosan, mintha csak a tegnap történtek volna a dolgok.
Mesélt a légkörről, ami Adyt fogadta, mesélt az egykötetes költőről, aki megilletődve jött a városba, Debrecenben megjelent Költeményeim című verseskötetével a zsebében. Mesélt a társaságról, ami jobbára újságírókból, vagy az újságíráshoz közelálló emberekből állt. Költői társasága abban az időben még nem nagyon volt. Hírlapi írásai haladó szelleműek voltak, de inkább Várad hatott őrá, mint ő a városra költészetével. Mesélt az önpusztító életről a színházi bodegában, a kávéházakban. Tabéry szerint az igazi Ady, mint költő, csak 1906-ban robbant be a köztudatba az Új versekkel, majd később a Vér és arannyal. De akkorára már csak látogatóba jött a költő Váradra.
A riporter kérdésére, hogy hogyan hatott a háború előtti évek ifjúságára Ady költészete, Tabéry azt válaszolta,  ők falták a verseket és igyekeztek a maradiság szellemét levetni magukról. Imádták a Nyugatot, a Holnaposokat és az Emke kávéházba jártak, divatból.
Aztán Juhász Gyuláról kérdez Budinszky és Tabéry elmeséli, hogy sokat jártak fel a költővel a családi szőlőbe, amit az nagyon megkedvelt. (az utca ma is a Juhász Gyula nevét viseli).
Arra kérdésre, hogy milyen volt a város hangulata Ady és a Holnap idejében, Tabéry Emőd Tamás versével válaszolt:

" A Bémer-téren három banda húzta
S fölé a nyár fülledt kék ege dűlt
A Kálváriát szőlő koszorúzta,
A Bazár kertben Dankó hegedült,
A Körözs-utcán ócska kis szobában
Szerkesztett négy-öt ifiúr
Örök tubarózsával a gomblyukában
Pengette ott a rigmust Ady úr,
Sikító nyár volt. Három banda húzta
Csak ott, pár víziós szem, az borúzta
A sírt, hol egy világ elsüllyedett.”

Ilyen volt Várad. Emlékszem, mondta a költő, amikor befutott a hír, hogy lelőtték a trónörököst, az Elite teraszán ültünk és Ady felkiáltott: "vége a monarchiának".

Zárszóként, a kérdésre, hogy a nehéz, kisebbségi idők ellenére miért maradt Nagyváradon, Tabéry így válaszolt:
- Valakinek folytatni kell az elődöket. Ki maradt volna itt, ha nem én? Gyökerek fűznek Nagyváradhoz. Eltéphetetlenek. Váradról sokan röppentek el. Illik, hogy legyen ennek a városnak a szárnyalókon kívül olyan hűséges fia, aki kitart ezzel a várossal, jóban-rosszban, nemcsak dalol róla, de osztozik sorsában is.

Farkas László
Nagyvárad

(forrás: Nagyvárad napilap 1943. december 16. szám, Nagyvárad-Bihar megye emlékkönyve)