A "fészbukker" és a lájk gomb , avagy gondolatok egy szenvedélynek is nevezhető elfoglaltságról.

A napokban, a hírfolyamban elém türemlik egy kissé agresszív poszt, miszerint az internettől és a fészbukktól  mint olyantól, már nem a fiatalokat kell félteni, hanem az öregeket, a ráérős nyuggereket, akik teljesen rátelepedtek a világhálóra és lassan már több időt töltenek a monitorok előtt és okos telefonjaik nyomkodásával, mint a fiatalok. Nos, nem tudom, nem mutattak az ominózus posztban semmilyen grafikont, statisztikát, de mondom, nem tudom. A villamosokban és a kávézók, pizzériák teraszán csak fiatalokat látok a képernyőkre meredni és figyelembe sem venni az épp mellette ülő társat, esetleg a pincért. De oké, legyen úgy, ahogy az öregecskéket féltők gondolják. Ha pedig így van, akkor szerintem is nagy a gubanc. Mert mit keres egy öregedő férfiú, netán hölgy naponta több órán át a hálón? Netán itt éli ki az igazi énjét? Itt, ahol egy körültekintően megalkotott kép mögé bújva, csak a jobbik oldalát mutatva tud villogni a virtuálisan szerzett barátok, csoporttagok előtt? Itt, ahol egy sikerültebb fotót posztolva néhány percig a lájkok "kereszttüzében" tud fürödni, utána pedig percekig viszontlájkolni, mert ha nem, akkor legközelebb már kevesebb a lájk? No, itt aztán eljutunk a lájkolók és a csoporttagságot gyűjtők táborához.

Mert sikk sok ismerőst, rengeteg lájkot és több tíz, netán száz csoportnak tagja lenni. Ez már aztán a való élettől elrugaszkodás fázisa. Hisz minden kiposztolható, közölhető a neten. A hangulatjeleket pedig kedve szerint kitehet az illető. Mosolyt akkor is, ha rossz a kedv, ugye érti a kedves olvasó? Nem kell már beszélgetni telefonon, meg egyáltalán.  Hisz ott a chat, a skype. Valahol valamilyen pszihomókusok megpróbálták beskatulyázni a netezőket, kb. négy csoportba. Eszerint volnának a kukkolók, akik megbújnak, csöndben vannak és csak figyelnek, aztán az informátorok, akik hozzászólnak, megosztanak, azaz továbbítják a híreket. A következő kategória az önimádóké, akik nem látnak tovább saját magukon. Végül van a tanítószándékú, aki tudást szeretne és akar közvetíteni. 

Azért ennél biztosan sokkal több típus létezik abban a sok, millió csoportban, ami a neten él és virágzik.( Biztosan van azért jó oldala is ennek az egésznek, hiszen ha nem lenne, akkor ez az írás sem született volna). Az meg már nem is furcsa, hogy a Facebook függővé tesz és hogy mára már a szelfizés is mentális zavarnak számít és már neve is van a gyereknek: szelfitisz. Na, most akkor itt az a kérdés, ami az írás elején elhangzott, hogy vajon tényleg félteni kell a lájkolgató, szelfizgető, navigálgató nyuggereket ettől a fránya fésztől? Jó mi?

Farkas László
Nagyvárad